16. rész

Sziasztok^^
Meghoztam a 16. részt a blogra :)

Ahogyan az előző résznél Szandi, most én is megköszönném, hogy a blognak több mint 2600 látogatója van már :3

Igaz, hogy csak pár hete vagyok társíró, de nagyon örülök, hogy tetszik nektek a történet :)

Remélem ezt a részt is legalább annyian fogjátok elolvasni, mint az előzőeket. Szépen kérlek benneteket, hagyjatok nyomot magatok után. :)

Jó olvasást^^
U.I.: Sajnálom, hogy késtem egy napot tényleg, remélem nem haragszotok..

Sok puszi és ölelés

Anna

*másfél héttel később*

"Visszavonta a nagyi az eltiltást. Holnap nekiállunk pakolni. Átjössz segíteni?"

"Ez remek és igen."

"Rendben de akkor hozz pizsit is mert itt alszol. Megengedték a nagyiék:)"

"Egyre jobban imádom a nagyidékat. Viszont most megyek aludni. Jó éjt hercegnőm.💙"

"Jó éjt hercegem.💜"

Ez a kedvenc beszélgetésem Markkal, az elmúlt időben minden reggel ezt olvastam el felkelés után és minden este lefekvés előtt. Sajnos ez a nap is eljött, ma van az utolsó napom Los Angelesben. Ma reggel is ezt olvastam, nem is egyszer, de egyáltalán nem boldogan. Amellett, hogy tudom, ez az utolsó nap amit a barátaimmal tölthetek, a napokban szakítottam Markkal és azóta olyan, mintha depressziós lennék. Tudom, hogy önzőség volt, de így egyszerűbb lesz neki is és nekem is. Remélem, hogy sikerül majd továbblépnem rajta. Csak azt akartam, hogy könnyebb legyen mindenkinek, de úgy tűnt nem jártam sikerrel. Mark most szerintem utál, Anne és Dylan sem helyeselték a dolgot, de nem tudják megmondani, hogy mit csináljak és mit nem. Rólam pedig ne is beszéljünk.. Egy ideg- és lelki roncs lettem az elmúlt időszakban. A tanulmányi eredményeimet is lerontottam, nem vettem részt semmilyen közösségi programban, nem jártam el a menhelyre az állatokhoz és még sorolhatnám. Nem voltam önmagam, és ezt nagyiék is megemlítették nekem több alkalommal is. Sajnos én is tudtam, de nem csináltam semmit. Beletörődtem abba, hogy el lett rontva az életem és kész. Anne néhányszor majdnem megcsapkodott a hozzáállásom miatt, de akkor minden alkalommal kijátszottam a „mindjárt elköltözök és nem lesz senkim” kártyát, ami miatt megkímélt az ütésektől.

A szobámban még sötét volt, mivel nem keltem fel, hogy elhúzzam a függönyt és kinyissam az ablakokat, hogy a friss levegő átjárja a szobám összes szegletét. Hallottam a csengetést, tudtam, hogy megjöttek Dylanék. Nem érdekelt, hogy mennyire karikásak, vörösek és duzzadtak a szemeim az alváshiánytól és a sok sírástól, nem érdekelt, hogy egy kinyúlt felső és egy jóganadrág van csak rajtam, már semmi nem érdekelt. Egyszer csak nyílt az ajtó és hirtelen az ágyon kötöttem ki, rajtam pedig a két tökkelütött feküdt. Csak szorosan öleltem őket, nem mondtunk semmit sem egymásnak. Éreztem, hogy valami csöpög a vállamra, ránéztem Anne-re.

-Ugye nem sírsz? –kérdeztem, mire a szemét törölgetve megrázta a fejét.
-Nem sírok. Bőgni akarok veled. –válaszolta, mire kuncogtam Dylannel együtt.
-Nyugodj meg, én jobban félek ettől az egésztől. Neked rajtam kívül minden rokonod, barátod és ismerősöd itt lesz, nekem meg csak nagyi és papa, valamint több millió ember, akiket nem is ismerek. –mondtam, bár nem volt túl bíztató ez sem.
-Nem segítettél túl sokat. –motyogtam vállamba, majd felült. Dylant lelöktem magamról. –Mit csinálunk ma? –kérdezte legjobb barátnőm.
-Arra gondoltam, elmehetnénk fagyizni, sétálni a parton, nézelődnénk a városban. Lehetnénk olyanok, mint a turisták. –vázoltam fel a tervemet nekik.
-Én benne vagyok. –mondta Dylan és Anne bólogatott az ölében ülve. Az ujjaimmal piszkáltam a pólóm varrását, nem tudta, hogy hol kezdjük. Csend volt. De egyáltalán nem volt kellemes, olyan feszült volt, amikor az ember késztetést érez arra, hogy beszéljen, de mégsem teszi. Féltem, hogy valami rosszat szólok és valamelyikünknél eltörik a mécses. Onnan aztán nem lenne visszaút és az egész nap el lenne rontva, amit nagyon nem szeretnék most. Ez az utolsó 24 órám ebben a városban, országban, földrészen. Nem mertem belegondolni, hogy mi lesz majd Londonban. Új emberek, új kultúra, új szokások és ezeket egyedül kell megismernem, a barátaim és a most már ex barátom nélkül. Ők továbbra is itt maradnak, nekik minden a megszokott marad és nem kell attól félniük, hogy kirekesztettek lesznek, mert nem ők lesznek az újoncok egy más környezetben, hanem én. Ez is annyira önző dolog, hogy folyamatosan csak magamra gondolok és igaz, csak magamban, de mindig saját magam helyezem az előtérbe, bele sem gondoltam még abba, hogy ők hogyan éreznek ezzel kapcsolatban.
Ránéztem a legjobb barátnőmre. Csak figyeltem az arcát, a szemét, a száját, a haját. A szeme nem ragyogott úgy, mint szokott, üveges volt és szomorúság áradt belőle. Ajkai ki voltak száradva és sebesek voltak a sok harapdálástól. Most is azt csinálta. Alsó ajkát a fogai közé véve húzta le róla a legfelső, kicserepesedett réteget, ami alól kibuggyant a vére. Folyton ezt csinálta, ha ideges volt vagy valami gondja volt. A haja rendezetlenül állt egy hanyag kontyban a feje tetejét. Nagyon ritkán hordja így, csak amikor semmi ereje nem volt ahhoz, hogy normális frizurát varázsoljon magának.
Áttértem Dylanre. A hajával nem kezdett reggel semmit, pedig az neki a legfontosabb. Nem törődött vele. Nem játszott a huncut mosoly az ajkain, ahogy általában szokott, most inkább lefelé görbült a szája, mint felfelé. A Tekintetében nem volt élet. Engem figyelt, de most nem a legjobb barátja iránt érzett szeretetet láttam benne, hanem az össze törtséget. Láttam rajta, hogy már teljesen lemondott arról, hogy esetleg mégis maradhatok.
Őszintén szólva én is. Főleg, mivel a cuccaim már Londonban voltak, csak az ágyam volt a szobámban és az éjjeli szekrényem, amin volt a telefonom, egy lámpa és egy kép Annel, Dylannel és Markkal. Na igen, Mark.. Vele nem tudom, hogy mi van, nem láttam azóta, hogy szakítottunk volna. Ő próbált hívni, üzenni és személyesen beszélni, de a számát letiltottam és nagyinak megtiltottam, hogy beengedje őt a házba. Nem akartam szembesülni azzal, hogy ő milyen lelki állapotban van. Így is bűntudatom van, nem akartam ezt még fokozni. Fogtam magam és kerestem magamnak valami laza ruhát a sétához, ugyanis nagyon meleg volt kint. Ki akartam élvezni a jó időt, Londonban úgyis borús lesz folyton, mint a hangulatom.

Nem kentem fel sminket, nem találtam fontosnak. Felvettem egy krémszínű balerina cipőt és a kis táskámba beletettem a telefonom, zsepit, pénzt és a kulcsaim. Késznek nyilvánítottam magam.

-Felőlem mehetünk. -mondtam és vártam rájuk. Mindketten felkeltek az ágyról és lementek a bejárati ajtó elé, ahol felvették a cipőiket. Elköszöntem nagyitól és papától, majd kiengedve legjobb barátaimat becsuktam magam mögött az ajtót. Gyalog indultunk el a központ felé, volt bőven időnk, valamint nem szerettünk volna taxira költeni és a kocsi is át van már szállítva az új házhoz. Út közben sokat beszéltek egymással és nekem is, de én a gondolataimba voltam merülve, bár ezt próbáltam leplezni bólogatással. Minden témát felhoztak és próbáltak beszédre bírni, ami néhány mondat erejéig sikerült is. Hosszabb séta után elértünk a kedvenc fagyizónkhoz, ahol már szinte törzsvendégek voltunk. Nem is kérdezték meg, hogy mit kérünk, csak adták a szokásosat. Ez a baj velünk. Túl kiszámíthatóak vagyunk. De hát mit lehet ezzel csinálni? Ilyen az élet. Magamban beszélek.. Ez már nem normális. Lehet hogy kezdek megőrülni? Áhh.. az lehetetlen. Vagy mégsem? Na mindegy, ha igen, nem tudok ellene semmit sem tenni.
Lementünk sétálni a partra, úgyis kellemes a víz hőmérséklete. A cipőinket levéve sétáltunk a langyos vízben. Nosztalgiáztunk közben, hisz egy valószínűleg utolsó találkozón ezt kell nem? Visszagondoltunk a tavalyi közös nyaralásunkra, amikor először voltam részeg.

"-Visszaemlékezés

Egy part menti nyaralót béreltünk ki hárman, amikor kitalálta Anne és Dylan, hogy leitatnak. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni, mivel tudom, hogy hol a határ. Nem így lett. 

Már nem is tudtam, hogy hányadik felest ittam, ha láttam volna a rúzzsal húzott csíkokat a kezemen és nem mosódott volna össze, akkor meg tudtam volna mondani. Minden pohár után húztam egy vonalat, mondván: "Mindig tudd mennyit ittál." Mikor le akartam ülni az ágyra, mellé ültem és beestem a fal és az ágy közé úgy, hogy a vádlim az ágyon, a hátam pedig a falnak támasztva. Visítottam a röhögéstől, ahogy a többiek is. Már folytak a könnyeim, mikor rászántam magam, hogy kikászálódjak onnan. Mivel jó volt az idő még este is, kimentünk a házhoz tartozó medencéhez és abban hülyéskedtünk tovább.

-Én annyira, de annyira szerellek titeket. -mondtam nehezen forgó nyelvvel.
-Szerelsz? Mit szerelsz te rajtam? -nevetett Anne.
-Nem tudom. -kezdtem megint visítani. Valamiért annyira viccesnek találtam akkor.
Visszaemlékezés vége"

-Ne búslakodj már. -lökött oldalba Dylan.

-Pipáljuk ki a dolgokat a bakancslistádról. -adta az ötletet Anne,
-Igazad van, azt meg kellene csinálni, mindent ki kellene pipálni róla. -bólogattam és előkerestem a telefonomról.

"Hangosan énekelni az utcán
Hülyét csinálni magamból egy kávézóban
Fehérneműben fürdeni a tengerben
Mókusokkal harcolni
Random srácokkal számot cserélni
Kézen állni az utcán"

-Akkor csináljuk ilyen sorrendben. -mondta Dylan

Elindultunk egy forgalmasabb utca irányába, addig kigondoltuk, hogy melyik dalt fogjuk énekelni, amíg futunk.A No type című számra esett a választásunk, mivel annak nem nehéz a szövege és nem nagyon kell énekelni azt. Elkezdtünk futni és torkunk szakadtából énekeltük a dalt. Közben egy csomószor elröhögtük magunkat és nem is tudtuk a teljes szöveget.Ahogy egy forgalmasabb utcára értünk egyre hangosabban énekeltünk.Az emberek megbámultak minket,volt amelyik be is szólt nekünk de minket nem érdekelt.Szinte már üvöltöttük a zenét.Ahogy vége lett a számnak,megálltunk és nevetve próbáltuk helyreállítani a légzésünket. 

-Mi a következő?-kérdezte zihálva Dylan

-Hülyét csinálni magamból egy kávézóban.-olvastam fel a következőt

-Starbuck's?

-Ne..Ott túl sokan ismernek..

-Épp ez benne a poén.Ugyan már Jess..Nem lesz semmi.-biztatott Anne

-Oké.Úgyis ez az utolsó napom.Akkor legyen legalább emlékezetes mindenki számára.

-Így van.-vigyorogtak mind a ketten

Felfogtam a hajamat egy laza kontyba mivel már eléggé melegem volt.Közben elindultunk a kedvenc kávézóm felé.

-De milyen sztorival akarsz hülyét csinálni magadból?-állt meg a bejárat előtt Anne

-Azt bízd ide.-vigyorogtam-Nektek csak annyi a dolgotok,hogy elkiabáljátok magatokat,hogy "figyelmet kérünk" és mindig igazat adtok nekem.

-Igen is kapitány.-szalutáltak mindketten

Elmosolyodva nyitottam ki az ajtót és bementem.Ahogy Dylanék becsukták maguk mögött az ajtót elkiáltották magukat.

-Egy kis figyelmet kérünk!A barátnőnk szeretne valamit mondani!-kiabálták

A pulthoz sétáltam és elkezdtem hangosan beszélni.

-Üdvözlöm önöket a Starbuck's kávézóban.Egy nagyon fontos hírt szeretnék közölni önökkel,veletek.Az imént hallottam,hogy Los Angelest ellepték a törpék.Igazi törpék és nem olyan aranyosak mint a hupikék törpikékben.Sokkal gonoszabbak.A gyerekeknek és az idősebbeknek kell nagyon vigyázniuk mivel mindenkit át akarnak változtatni törpékké.A gyerekeket befogják mindenféle munkákra,az idősebbeket pedig arra kényszerítik,hogy ők is változtassanak át minél több embert törpévé.Az a helyzet,hogy a törtpék lassan átveszik az uralmat egész Amerika felett.New York,Chicago már a törpék uralma alatt van.A következő célpont mint az előbb is mondtam Los Angeles.Szóval kérem nagyon vigyázzanak magukra,a gyerekeikre és bármilyen családtagjaikra.Köszönöm a figyelmet!-hajoltam meg és kisétáltam az ajtón

Hallottam ahogy bent a vendégek elkezdenek veszekedni Dylanékkel,hogy miért hordok én össze ilyen hülyeségeket és miért ijesztgetem a kisgyerekeket.Mikor kijöttek a barátaim nevetve kezdtünk el rohanni.A következő célpont a tengerpart volt,így oda mentünk.

-Fehérneműben kell fürdeni ugye?-kérdezte Dylan

-Igen.Szerencse,hogy fekete fehérnemű szettet vettem fel és nem fehéret.-mondtam nevetve 

Mind a hárman levetkőztünk és a homokban hagytuk a cuccainkat.

-Mehet?-kérdeztem és elindultunk a víz fele

Ahogy elérte a bokánkat a víz mindketten megszólaltak.

-Mehet.-kiabálták és elkezdtünk befutni a vízbe. A vízbe gázolva merültünk el benne. Kicsit hidegebb volt, mint korábban, de egyáltalán nem volt kibírhatatlan. Nevetve jöttünk fel a víz alól, teljesen átnedvesedve. Lefröcsköltüktük egymást és a körülöttünk levőket, bár ők nem viselték túl jól a dolgot. A sok sikítozó anyuka és pláza picsa, akik nem akarták, hogy vizes legyen a hajuk és elfolyjon a sminkje haragosan néztek ránk. Nagyjából fél óra múlva mentünk ki a vízből a partra. Miután megszárítkoztunk, megnéztem a listát.

-Most menjünk mókusokkal harcolni. -mondtam és gondolkodtam, hogy hol van legközelebb park. Mikor eszembe jutott, hogy van egy 5 utcányira tőlünk, arra vettük az irányt. 

-Ez amúgy mire is jó? -kérdezte bátortalanul Anne. 

-Egy kis móka lesz csak, nyugi. Senki nem fog megsérülni a mókusok közül sem. -nyugtattam és sétáltunk továbbra is a park irányába. Út közben megálltuk egy boltnál és vettünk egy nagy csomag sótlan földimogyorót, hogy ne kavicsokat dobjunk el. Leültünk egy padra és magunkhoz csalogattuk őket. Annyira aranyos kis állatok, de sosem szerettem őket, olyan sunyi kinézetük van. Nem lehet bennük megbízni. Legalábbis ez az érzésem velük kapcsolatban. Meg olyan szelídnek tűnnek, aztán hopp.. megharap és mehetsz a kórházba hogy tetanuszt kapj veszettség ellen. Visszatérve a mai tervhez, kicsit félek hogy megharapnak, bár remélem nem így lesz. Mikor már voltak néhányan körülöttünk, elkezdtük őket dobálni a mogyoróval, amit vettünk. Elég viccesen nézhettünk ki, de nem igazán érdekelt minket. Némelyik megtépte a hajunkat vagy a ruhánkat, de semmi mást nem. A végén már egy igazi harc lett belőle, a mókusok el akarták lopni a mogyorót, persze mi ezt nem hagytuk nekik. Hangokat is adtunk ki hozzá, aminek a néhány paddal arrébb ülő néni nem kifejezetten örült, de az már nem a mi dolgunk. Kiabáltunk velük és sikítoztunk, mikor próbáltak megtépni. Egyre többen kezdtek odagyűlni a mókus családból, ezért elmentünk onnan. Mikor belefáradtunk a nevetésbe, megnéztem a következő pontot a listámon. 

-Na mi a következő? -nézett rám legjobb barátnőm.

-Random srácokkal kell beszélni és telefonszámot kell cserélni velük. -mondtam. 

-Akkor ezt egyedül kell csinálnod. -vágta rá Dylan.

-Miért? -nézte rá bociszemmel Anne.

-Mert van barátod? -húzta fel a szemöldökét.

-De ez csak egy ártatlan játék. -biggyesztettel le alsó ajkát és megpuszilta barátjának az ajkait. Mosolyogva nézett rá és felsóhajtott.-Legyen. -bólintott rá a dologra. Elvigyorodtam és elkezdtem keresni 2 helyes srácot magunknak. Sétálgattunk közben, hogy találjak megfelelő embereket a feladathoz. Kiszemeltem magunknak kettő húsz év fölötti srácot, akik kifejezetten helyesek voltak és kulturáltnak tűntek. Megfogtam Anne kezét és úgy sétáltunk oda, mintha természetes lenne. Mosolyogva mentünk oda hozzájuk.

-Sziasztok. -mosolyogtam rájuk. Mind a ketten végigmértek minket és elmosolyodtak.

-Üdvözlet a csinos hölgyeknek. -nézett hol Anne-re, hol rám egy lágy mosollyal az ajkain. -Miben segíthetünk?

-Gondoltuk csatlakozunk hozzátok. Persze csak ha nem baj. -csavargatta Anne a haját.

-Ilyen szép lányok soha sem zavarnak minket. Meghívhatunk titeket egy fagyira? -kérdezte a barna hajú srác, hisz egy fagyizó előtt álltunk.

-Még a neveteket sem tudjuk. -jegyeztem meg.

-Én Tyler vagyok, -mondta a barna hajú -ő pedig Anthony. -mutatott a mellette álló szőke srácra.

-Ő Anne, a legjobb barátnőm, én pedig Jess vagyok. -mutattam be magunkat. -Örvendek a szerencsének. -mosolyogtak. -Most már elfogadjátok a fagyit?

-Most már igen. -nevettem. Mindegyikünk kért magának, közben beszélgettünk. Mikor megettük, telefonszámot cseréltünk és elköszöntünk tőlük, majd visszamentünk Dylanhez.

-Mi is az utolsó pont? -kérdezte.

-Kézen állni az utcán. -olvastam el. -Ami azért vicces, mert nem tudok kézen állni. -nevettem fel.
-Nem baj, majd mi segítünk neked. -vigyorgott legjobb barátom. Nem volt túl biztató, ez nem a megnyugtató mosolya volt, hanem az ördögi.
-Mit tervezel? -kérdeztem összeszűkült szemekkel.
-Én? -mutatott magára. -Ugyan, semmit. -rázta a fejét nevetve. -Na de siessünk, mert már kezd lemenni a nap. -sürgetett. 

-És hol csináljuk?
-Te hol szeretnéd? -kérdezte Anne.
-Nekem teljesen mindegy, ma már így is hülyének néztek elegen, ez nem oszt, nem szoroz. -vontam vállat.
-Akkor itt is jó szerintem.
-Rendben. -bólintottam. -De fogjatok meg.. -mondtam kissé félve. Csak bólogattak mind a ketten és mikor fellendültem, elkapták a lábam. Nagyon fura volt és fel is sikkantottam kicsit. Kezdett a fejembe szállni a vér egy idő után, ezért kapálózni kezdtem, mire leengedtek.
-Na milyen volt? -mosolygott Anne.
-Azt hittem, meg fogok halni, de attól függetlenül nem volt rossz. -vontam meg a vállamat. -Szerintem menjünk haza. Mármint hozzánk haza. -mondtam. Mindketten beleegyeztek, ezért visszasétáltunk a házba. Megint elfogott a szomorúság és elárasztottak az emlékek, de nem hagytam, hogy rossz kedvem legyen, ki akartam használni az összes percet, amit még velük tölthetek.
-Mikor megy a géped? -kérdezte Dylan.
-Ha jól emlékszem, hajnali kettőkor fogunk indulni a repülőtérre, szóval lassan aludnom kellene..
-Akkor menjünk? -húzta a száját Anne.
-Nem, még maradjatok. -kértem. Felmentünk a szobámba és leültünk az ágyamra. Beszélgetni kezdtünk minden eddig történt dologról, ami egymáshoz köt minket. Annyira szeretek velük lenni, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni, Egyszerűen ők a mindenem, ők tettek azzá aki vagyok és nem akarom őket elveszíteni. Tudom, hogy egy ideig tartjuk majd a kapcsolatot, de nekem nagyon oda kell figyelnem az ottani dolgokra. Új emberek, új környezet és új tanítási rendszer is. Talán még azt lesz a legkönnyebb megszokni, de akkor is egy hatalmas változást jelent számomra ez az egész költözéses történet. Nagyon gyorsan eltelt a mai nap, főleg ez az idő, amíg nálunk beszélgettünk. Nem érzékeltem az idő haladását és ez az egészben a legrosszabb. Azt vettem észre, hogy szedték össze a cuccaikat.
-Mentek is? -szomorodtam el.
-Mennünk kell, hagyunk aludni, holnap nagyon korán kelsz. -mondta Anne és pityeregve hozzám bújt. Nálam is eltört a mécses és zokogni kezdtem. Úgy öleltem, mintha az életem múlt volna rajta. Dylan is csatlakozott hozzánk és átölelt mind a kettőnket.
-Hívj, amint megérkeztél. Nem érdekel hogy mennyi az időeltolódás. -mondta legjobb barátom. Könnyes búcsút vettünk egymástól és beszálltak a taxiba, amit hívtak maguknak. Mikor elhajtottam és felmentem a szobámba. Nem foglalkoztam a tusolással, bedőltem az ágyamba és sírtam. Annyira belefáradtam a sok sírásba, hogy elaludtam.