17.rész

Halihó:)

Új rész a láthatáron amit én hoztam.

De mielőtt neki állnátok olvasni szeretném ha ezt figyelmesen elolvasnátok!

A szereplőkben lenne egy kis változtatás.

Zayn nem lesz benne a blogban,helyette Niall Horan lesz.

Ja és nem Zayn Malik és Harry Styles fanfiction lesz a blog műfaja hanem Niall Horan és Harry Styles fanfiction.

Remélem nem bánjátok ezt az átalakítást és továbbra is velünk fogtok tartani.

Nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást.💙

Hatalmas ölelés

Szandi xx

Hajnalban az ébresztő vinnyogására ébredtem fel.Csukott szemmel kezdtem el tapogatózni,hogy kikapcsoljam.Mikor kikapcsoltam megpróbáltam visszaaludni.Nem nagyon sikerült mivel a nagyi kinyitotta az ajtómat és a fény pont az arcomba világított ami a folyosóról szűrődött be.
-Kincsem.Kelni kell.-ült le az ágyamra a nagyi és kezdett ébreszteni
-Nem akarok..-suttogtam
-Tudom,de muszáj.Még ki is kell érnünk a reptérre.
-Még nem késő.Meg gondolhatjuk magunkat..-próbálkoztam be
-Ezt már megbeszéltük.
-Mennyi az idő?
-Fél 1.
-Nem megyünk ki a reptér előtt a temetőbe?
-Nem hiszem,hogy nyitva van ilyenkor.
-De nyitva van.Én már voltam ilyenkor a temetőben még régebben.
-Rendben,de akkor kezdj el készülődni.

Szinte azon nyomban felültem és elkezdtem készülődni.A szobámban már sok mindent nem kellett pakolni,csak azokat a cuccokat amiket eddig használtam.Bepakoltam a pizsimet az egyik bőröndömbe amelyikbe még volt hely és gyorsan felöltöztem.Mivel nem tudom,hogy Londonban milyen idő lesz ezért nem öltöztem túl nyáriasan de azért bundát se vettem fel.A hajamat kifésültem és hagytam,hogy szabadon lógjon a vállamon.Sminket nem tettem fel.Feleslegesnek tartottam.Úgy se fog senki bámulni a repülőn,mert mindenki aludni fog.Remélhetőleg.De ha nem az se érdekel most.Mindent bepakoltam a bőröndbe,meg a táskába ami még elől volt.Ahogy végeztem a papa kivitte a taxihoz a cuccainkat.
-Készen állsz?-kérdezte a nagyi amikor bejött a szobámba
Könnyes szemekkel néztem rá.
-Azt hiszem..-suttogtam és felálltam
Végig simítottam a mostantól már csak volt szobám falain.Még utoljára kinéztem az ablakon a kertünkre,az utcára ami most teljesen kihalt volt.Letöröltem a könnyeimet.
-Ugye az ágyam és az éjjeliszekrényemet is átszállítják?-néztem a nagyira aki nyugodtan figyelt
-Persze.Mire odaérünk minden ott lesz.Ne aggódj.Minden rendben lesz.
Bólintottam és az ajtóhoz sétáltam.Még egyszer visszanéztem majd becsuktam az ajtót.A kulcsot a zárban hagytam,hogy az új lakóknak ne keljen keresgélniük.Lassan lesétáltam a lépcsőn és kiléptem a terasz ajtón az udvarra.Rengeteg régi emlék jutott eszembe.Mosolyogva,de mégis könnyezve hagytam el az udvart és beültem a taxiba.
-Minden megvan?-kérdezte a papa hátranézve
Bólintottam.A nagyi is beült mellénk miután bezárta az ajtót és a kaput a kulcsot pedig az új lakókkal megbeszélt helyre rakta.Pár másodperc után elindult a taxi,így most már végleg búcsút vettem az otthonomtól.
A homlokomat az ablaküvegnek döntöttem és próbáltam nem sírni.Még az utcát sem hagytuk el de már is úgy érzem mintha több 1000 km-re lennék innen.Talán fél óra telhetett el amikor a taxi megállt a temető bejáratánál.
-10 perc és visszajövünk.-szólalt meg a papa majd mind a hárman kiszálltunk
Megvártam őket a kapuban,majd együtt elsétáltunk anyuék sírjához.Ahogy odaértünk kitört belőlem a zokogás.Odarohantam a sírhoz és amennyire csak tudtam átöleltem a fejtámlát.
-Nagyon fogtok hiányozni..-zokogtam és szorosan öleltem a fejtámlát
Tudom,hogy nem élő személyeket ölelgetek,hanem csak egy tárgyat,egy sírt.Azt is tudom,hogy a szívemben örökké ott lesznek,de mégis nehéz.Nehéz itt hagynom őket,mert kitudja mikor lesz rá alkalmam,hogy visszajöjjek ide hozzájuk és elmeséljek nekik mindent,ahogy eddig tettem.
-Kincsem.Vissza kell mennünk.-szólalt meg halkan a nagyi-Már fél 2 van.
-Csak még 1 percet kérek..
Mivel választ nem hallottam tovább térdeltem a sír mellett és öleltem a fejtámlát.
-Amint lesz lehetőségem hazajövök és ki fogok jönni hozzátok.Ígérem.Nagyon szeretlek titeket.-suttogtam a sírástól rekedt hangon
Felálltam és megpusziltam anya és apa fényképét ami a fejtámlán volt.Végigsimítottam rajta és a nagyiék mellé léptem.Egy utolsó pillantást vetettünk mindannyian a sírra,majd elindultunk vissza a taxihoz.A szívemben hatalmas űrt éreztem.Hiányzott minden,pedig még el sem mentem.
A taxiban próbáltam nem sírni, bár a gondolattól, hogy itt kell hagynom a múltamat, ezzel együtt a szüleimet is,sírásra kényszerített.Túlságosan is gyorsan telt az idő, amíg a repülőtérre értünk kocsival, a percek csak úgy repültek.Mire feleszméltem, már a csomagjainkat pakoltuk fel a futószalagra. Kiírták, hogy késik a gép, addig a váróban leültünk a székekre.Nem igazán volt kedvem beszélgetni,inkább a telefonomon játszottam valami idióta játékkal, ami lekötötte a figyelmemet.Nem voltak túl sokan a reptéren, bár ez nem volt meglepő így hajnalban.Lépteket hallottam közeledni felénk, de nem foglalkoztam vele, gondoltam csak elmegy mellettünk.De nem így lett.Megállt közvetlenül előttem és először csak a fehér cipőt láttam,majd miután felnéztem,Ő állt előttem. -Szia. -mosolygott rám. Istenem, az a mosoly.Olyan tökéletes.. -Mit keresel itt?-kérdeztem köszönés nélkül Nem akartam sokat időzni vele,csak a szívemet fájdítanám.Azt pedig nem akartam. -Tőlem nem búcsúztál el,és úgy érzem megérdemlek annyit.-adta a választ Teljesen igaza volt,de így sokkal könnyebb volt nekem.Azzal most nem törődtem,hogy neki ez,hogy esik,most magammal kellett foglalkoznom.Nekem a nehezebb mindenképp.Nem válaszoltam,egyszerűen csak bólintottam,és játszottam tovább a telefonomon.A szemem sarkából láttam,hogy leült mellém,és engem figyelt. -Mindjárt kilyukad az arcom.-jegyeztem meg közömbösen mire csak felnevetett Meghallottam a hangosbemondóban,amint tájékoztatták a várakozó utasokat,hogy a Londonba tartó repülőgépre meg lehet kezdeni a felszállást.Felálltunk mindannyian,a nagyiék előre mentek hagyták,hogy kettesben maradjunk Markkal.Ránéztem,ő pedig rám. -Hiányozni fogsz.-mondtam végül -Te is nekem..-mondta és megsimította az arcomat Onnan kezét a tarkómra vezette,míg a másikkal derekamnál fogva húzott közel magához.Figyeltem őt.Hagytam,hogy irányítson.Úgy voltam vele,hogy ki kell élvezni az utolsó perceket amikor ilyen közel lehetek hozzá.Arca egyre csak közeledett az enyémhez.Én végig a szemébe néztem,majd mikor végre megcsókolt,lehunytam a szemeimet.Egyik kezemmel hajába túrtam,másikkal pedig arcát fogtam.Nem akartam elengedni.Megint hallottam a felhívást a beszállásra.Nem foglalkoztam vele,csak csókoltam ajkait.Közben a könnyeim eleredtek,mikor tudatosult bennem,hogy sokáig ez lesz az utolsó találkozásunk.Elvált  az ajkaimtól,és letörölte könnyeimet a hüvelykujjaival.A hajamat fülem mögé tűrte,úgy döntötte homlokát az enyémnek,és közben a szemembe nézett. -Nem akarom,hogy elmenj.-mondta csalódott hangon -Mark..Muszáj elmennem..Ezt te is nagyon jól tudod..-mondtam szomorúan és lehunytam egy pillanatra a szemeimet Meghallottam egy újabb,egyben az utolsó felszólítást a beszállásra,ezért elhúzódtam tőle. -Indulnom kell.. -Kérlek..-nézett rám esedezve -Majd..Majd beszélünk..Valamikor..-mondtam de nem fűztem hozzá túl sok reményt -Mindenképp.-mondta lelkesen és megpuszilt Elhúzodtam tőle,és elindultam a kapu felé,ahol a jegyemet kellett megmutatnom,majd már a folyosón sétálva pityeredtem el megint.Nem akartam hátranézni.Az ígyis nehéz feladat,csak még nehezebb lett volna.Felsétáltam a repülő lépcsőjén,és megkerestem a helyemet,ami szerencsére az ablak mellett volt közvetlenül.A nagyiék aggodó tekintettel figyeltek,de nem igazán hatott meg.Szerintem ebben a helyzetben igazán érthető a viselkedésem.Az ablakon néztem ki miközben felszállt a repülő,és figyeltem a kivilágított Los Angelest,amit most hagytam a hátam mögött minden szerettemmel együtt.Nem sokkal később a fáradtság eluralkodott rajtam,a szemeim ólom súlyúak lettek.Elnyomott az álom. ~Pár óra múlva~ Amint felébredtem iszonyú fájdalom hasított a nyakamba.Remek..Még a nyakamat is elaludtam.Nem elég a bajom,még ez is társul hozzá.Megnéztem a monitoron,hogy mennyi van még hátra az utazásból.Meglepődve tapasztaltam,hogy alig 20 perc múlva földet érünk.Átaludtam volna az egész repülő utat?Ezek szerint..Na mindegy.A hátralévő időt azzal töltöttem,hogy bámultam az alattam lévő vizet és a felhőket.Ha nem ebben a helyzetben kellene látnom még boldog is lennék..De azért a látvány kedvéért csináltam egy képet.Majd ha leszálltam akkor felteszem Instagrammra. Àtnéztem a másik sorba,ahol a nagyiék ültek.Mosolyogva néztem,hogy mindketten nyitott szájjal alszanak.Gyorsan csináltam róluk is egy képet majd visszaültem a helyemre.Mikor megszólalt az utaskísérő,hogy kössük be magunkat,mert megkezdjük a leszállást mindenki ébredezni kezdett.Bekötöttem magam és bámultam ki az ablakon.Íme itt vagyunk..Egyesült Királyság.Anglia.London.Az a város,ország,földrész ahol mindig is élni akartam.Most pedig inkább visszamennék LA-ba ha tehetném. Ahogy megérkeztünk a szilárd talajra és a gép is megállt,kicsatoltam a biztonsági övet és megpróbáltam elsőként lejutni a gépről. Ez a tervem nem igazán jött össze,mivel az idősek előretolakodtak.Morogva hagytam,hogy lemenjenek a lépcsőn majd,szinte a nagyiékkal egyszerre szálltam le a gépről.Bementünk a terminálba és a futószalagnál vártuk,hogy megérkezzenek a cuccaink.Mikor az összes bőrönd és táska megérkezett elindultunk ki.Ahogy kiléptem a fotocellás ajtón,megcsapott Anglia jellegzetes hideg időjárása.Bár most nem volt annyira hideg,hogy 3 kabátot magamra vennék,csak azért,hogy ne fázzak,de azért melegem se volt.A papa fogott egy taxit,bepakoltunk és elindultunk a házunk felé. "Most megyünk az új házhoz..Ha kipakoltam hívlak titeket.Nagyon hiányoztok.Szeretlek titeket Puszi Jxx"-írtam meg az üzenetet Dylannek. Utána eltettem a telefont,és bámultam ki az ablakon.Elég forgalmas volt London ahhoz képest,hogy este 8 óra volt.Na igen..Amit elég nehéz lesz megszoknom az az időeltolódás.Mivel otthon most délután 2 óra van még csak itt meg már szinte este. 1 óra alatt az új házhoz értünk.Mikor megláttam egyből a régi házunk jutott eszembe.Majd nem ugyan olyan volt.Egyedül a szín tért el,de a többi ugyan az volt.Bár belülről még nem láttam. A taxis nagyon aranyos volt,segített nekünk bevinni a cuccokat a lakásba,így a papa jócskán adott neki borravalót.Ahogy körbenéztem mindenhol csak dobozokat láttam.Hát..Egy hamar nem fogunk végezni az is biztos.Körbejártam először a házat és csak utána álltam neki kipakolni a szobámban.Sokkal nagyobb a mostani szobám mint a régi.Az se volt kicsi de ez..Legalább elférek rendesen.Az összes bútorom bent volt már a szobában,csak a ruhákat és az ilyen apróbb dolgokat kellett kipakolni.Pakolás közben végig Dlyanékkel telefonáltam.Elmondtam nekik,hogy mi volt a reptéren Marrkal meg,hogy milyen volt az utazás stb..Néha hallottam ahogy Anne vagy éppen Dylan szipogott,de megnyugtattam őket,hogy nem csak ők sírnak és,hogy nemsokára találkozunk. Mikor végeztem mindennel este 11 volt.Elköszöntem a barátaimtól és elmentem fürdeni.Az még fél óra.A házban nem hallottam zajt mikor végeztem a fürdéssel onnan tudtam,hogy a nagyiék is alszanak már. Halkan lementem a konyhába és kerestem magamnak valami kaját.Ma még nem is ettem..Semmi nem volt a hűtőben,így rendeltem pizzát és megkértem a futárt,hogy ha jön ne csengessen hanem kopogjon.Nem akartam a nagyiékat felébreszteni.A nappaliban már nagyjából minden el volt rendezve.Csak pár dobozból nem pakoltak még ki.A konyhában viszont még elég sok doboz volt,úgy hogy szerintem holnap még pakolni fogunk.Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t.Kapcsolgattam össze vissza amikor megrezzent a telefonom.Marktól jött üzenetem. "Remélem rendben megérkeztetek.Már most nagyon hiányzol. Mxx" Nem akartam még neki válaszolni.Majd holnap. Mikor megjött a pizza,fizettem és leültem enni.Ahogy végeztem felmentem,fogat mosni.Utána bementem a szobámba és az ágyba dőlve szinte azonnal elnyomott az álom.

16. rész

Sziasztok^^
Meghoztam a 16. részt a blogra :)

Ahogyan az előző résznél Szandi, most én is megköszönném, hogy a blognak több mint 2600 látogatója van már :3

Igaz, hogy csak pár hete vagyok társíró, de nagyon örülök, hogy tetszik nektek a történet :)

Remélem ezt a részt is legalább annyian fogjátok elolvasni, mint az előzőeket. Szépen kérlek benneteket, hagyjatok nyomot magatok után. :)

Jó olvasást^^
U.I.: Sajnálom, hogy késtem egy napot tényleg, remélem nem haragszotok..

Sok puszi és ölelés

Anna

*másfél héttel később*

"Visszavonta a nagyi az eltiltást. Holnap nekiállunk pakolni. Átjössz segíteni?"

"Ez remek és igen."

"Rendben de akkor hozz pizsit is mert itt alszol. Megengedték a nagyiék:)"

"Egyre jobban imádom a nagyidékat. Viszont most megyek aludni. Jó éjt hercegnőm.💙"

"Jó éjt hercegem.💜"

Ez a kedvenc beszélgetésem Markkal, az elmúlt időben minden reggel ezt olvastam el felkelés után és minden este lefekvés előtt. Sajnos ez a nap is eljött, ma van az utolsó napom Los Angelesben. Ma reggel is ezt olvastam, nem is egyszer, de egyáltalán nem boldogan. Amellett, hogy tudom, ez az utolsó nap amit a barátaimmal tölthetek, a napokban szakítottam Markkal és azóta olyan, mintha depressziós lennék. Tudom, hogy önzőség volt, de így egyszerűbb lesz neki is és nekem is. Remélem, hogy sikerül majd továbblépnem rajta. Csak azt akartam, hogy könnyebb legyen mindenkinek, de úgy tűnt nem jártam sikerrel. Mark most szerintem utál, Anne és Dylan sem helyeselték a dolgot, de nem tudják megmondani, hogy mit csináljak és mit nem. Rólam pedig ne is beszéljünk.. Egy ideg- és lelki roncs lettem az elmúlt időszakban. A tanulmányi eredményeimet is lerontottam, nem vettem részt semmilyen közösségi programban, nem jártam el a menhelyre az állatokhoz és még sorolhatnám. Nem voltam önmagam, és ezt nagyiék is megemlítették nekem több alkalommal is. Sajnos én is tudtam, de nem csináltam semmit. Beletörődtem abba, hogy el lett rontva az életem és kész. Anne néhányszor majdnem megcsapkodott a hozzáállásom miatt, de akkor minden alkalommal kijátszottam a „mindjárt elköltözök és nem lesz senkim” kártyát, ami miatt megkímélt az ütésektől.

A szobámban még sötét volt, mivel nem keltem fel, hogy elhúzzam a függönyt és kinyissam az ablakokat, hogy a friss levegő átjárja a szobám összes szegletét. Hallottam a csengetést, tudtam, hogy megjöttek Dylanék. Nem érdekelt, hogy mennyire karikásak, vörösek és duzzadtak a szemeim az alváshiánytól és a sok sírástól, nem érdekelt, hogy egy kinyúlt felső és egy jóganadrág van csak rajtam, már semmi nem érdekelt. Egyszer csak nyílt az ajtó és hirtelen az ágyon kötöttem ki, rajtam pedig a két tökkelütött feküdt. Csak szorosan öleltem őket, nem mondtunk semmit sem egymásnak. Éreztem, hogy valami csöpög a vállamra, ránéztem Anne-re.

-Ugye nem sírsz? –kérdeztem, mire a szemét törölgetve megrázta a fejét.
-Nem sírok. Bőgni akarok veled. –válaszolta, mire kuncogtam Dylannel együtt.
-Nyugodj meg, én jobban félek ettől az egésztől. Neked rajtam kívül minden rokonod, barátod és ismerősöd itt lesz, nekem meg csak nagyi és papa, valamint több millió ember, akiket nem is ismerek. –mondtam, bár nem volt túl bíztató ez sem.
-Nem segítettél túl sokat. –motyogtam vállamba, majd felült. Dylant lelöktem magamról. –Mit csinálunk ma? –kérdezte legjobb barátnőm.
-Arra gondoltam, elmehetnénk fagyizni, sétálni a parton, nézelődnénk a városban. Lehetnénk olyanok, mint a turisták. –vázoltam fel a tervemet nekik.
-Én benne vagyok. –mondta Dylan és Anne bólogatott az ölében ülve. Az ujjaimmal piszkáltam a pólóm varrását, nem tudta, hogy hol kezdjük. Csend volt. De egyáltalán nem volt kellemes, olyan feszült volt, amikor az ember késztetést érez arra, hogy beszéljen, de mégsem teszi. Féltem, hogy valami rosszat szólok és valamelyikünknél eltörik a mécses. Onnan aztán nem lenne visszaút és az egész nap el lenne rontva, amit nagyon nem szeretnék most. Ez az utolsó 24 órám ebben a városban, országban, földrészen. Nem mertem belegondolni, hogy mi lesz majd Londonban. Új emberek, új kultúra, új szokások és ezeket egyedül kell megismernem, a barátaim és a most már ex barátom nélkül. Ők továbbra is itt maradnak, nekik minden a megszokott marad és nem kell attól félniük, hogy kirekesztettek lesznek, mert nem ők lesznek az újoncok egy más környezetben, hanem én. Ez is annyira önző dolog, hogy folyamatosan csak magamra gondolok és igaz, csak magamban, de mindig saját magam helyezem az előtérbe, bele sem gondoltam még abba, hogy ők hogyan éreznek ezzel kapcsolatban.
Ránéztem a legjobb barátnőmre. Csak figyeltem az arcát, a szemét, a száját, a haját. A szeme nem ragyogott úgy, mint szokott, üveges volt és szomorúság áradt belőle. Ajkai ki voltak száradva és sebesek voltak a sok harapdálástól. Most is azt csinálta. Alsó ajkát a fogai közé véve húzta le róla a legfelső, kicserepesedett réteget, ami alól kibuggyant a vére. Folyton ezt csinálta, ha ideges volt vagy valami gondja volt. A haja rendezetlenül állt egy hanyag kontyban a feje tetejét. Nagyon ritkán hordja így, csak amikor semmi ereje nem volt ahhoz, hogy normális frizurát varázsoljon magának.
Áttértem Dylanre. A hajával nem kezdett reggel semmit, pedig az neki a legfontosabb. Nem törődött vele. Nem játszott a huncut mosoly az ajkain, ahogy általában szokott, most inkább lefelé görbült a szája, mint felfelé. A Tekintetében nem volt élet. Engem figyelt, de most nem a legjobb barátja iránt érzett szeretetet láttam benne, hanem az össze törtséget. Láttam rajta, hogy már teljesen lemondott arról, hogy esetleg mégis maradhatok.
Őszintén szólva én is. Főleg, mivel a cuccaim már Londonban voltak, csak az ágyam volt a szobámban és az éjjeli szekrényem, amin volt a telefonom, egy lámpa és egy kép Annel, Dylannel és Markkal. Na igen, Mark.. Vele nem tudom, hogy mi van, nem láttam azóta, hogy szakítottunk volna. Ő próbált hívni, üzenni és személyesen beszélni, de a számát letiltottam és nagyinak megtiltottam, hogy beengedje őt a házba. Nem akartam szembesülni azzal, hogy ő milyen lelki állapotban van. Így is bűntudatom van, nem akartam ezt még fokozni. Fogtam magam és kerestem magamnak valami laza ruhát a sétához, ugyanis nagyon meleg volt kint. Ki akartam élvezni a jó időt, Londonban úgyis borús lesz folyton, mint a hangulatom.

Nem kentem fel sminket, nem találtam fontosnak. Felvettem egy krémszínű balerina cipőt és a kis táskámba beletettem a telefonom, zsepit, pénzt és a kulcsaim. Késznek nyilvánítottam magam.

-Felőlem mehetünk. -mondtam és vártam rájuk. Mindketten felkeltek az ágyról és lementek a bejárati ajtó elé, ahol felvették a cipőiket. Elköszöntem nagyitól és papától, majd kiengedve legjobb barátaimat becsuktam magam mögött az ajtót. Gyalog indultunk el a központ felé, volt bőven időnk, valamint nem szerettünk volna taxira költeni és a kocsi is át van már szállítva az új házhoz. Út közben sokat beszéltek egymással és nekem is, de én a gondolataimba voltam merülve, bár ezt próbáltam leplezni bólogatással. Minden témát felhoztak és próbáltak beszédre bírni, ami néhány mondat erejéig sikerült is. Hosszabb séta után elértünk a kedvenc fagyizónkhoz, ahol már szinte törzsvendégek voltunk. Nem is kérdezték meg, hogy mit kérünk, csak adták a szokásosat. Ez a baj velünk. Túl kiszámíthatóak vagyunk. De hát mit lehet ezzel csinálni? Ilyen az élet. Magamban beszélek.. Ez már nem normális. Lehet hogy kezdek megőrülni? Áhh.. az lehetetlen. Vagy mégsem? Na mindegy, ha igen, nem tudok ellene semmit sem tenni.
Lementünk sétálni a partra, úgyis kellemes a víz hőmérséklete. A cipőinket levéve sétáltunk a langyos vízben. Nosztalgiáztunk közben, hisz egy valószínűleg utolsó találkozón ezt kell nem? Visszagondoltunk a tavalyi közös nyaralásunkra, amikor először voltam részeg.

"-Visszaemlékezés

Egy part menti nyaralót béreltünk ki hárman, amikor kitalálta Anne és Dylan, hogy leitatnak. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni, mivel tudom, hogy hol a határ. Nem így lett. 

Már nem is tudtam, hogy hányadik felest ittam, ha láttam volna a rúzzsal húzott csíkokat a kezemen és nem mosódott volna össze, akkor meg tudtam volna mondani. Minden pohár után húztam egy vonalat, mondván: "Mindig tudd mennyit ittál." Mikor le akartam ülni az ágyra, mellé ültem és beestem a fal és az ágy közé úgy, hogy a vádlim az ágyon, a hátam pedig a falnak támasztva. Visítottam a röhögéstől, ahogy a többiek is. Már folytak a könnyeim, mikor rászántam magam, hogy kikászálódjak onnan. Mivel jó volt az idő még este is, kimentünk a házhoz tartozó medencéhez és abban hülyéskedtünk tovább.

-Én annyira, de annyira szerellek titeket. -mondtam nehezen forgó nyelvvel.
-Szerelsz? Mit szerelsz te rajtam? -nevetett Anne.
-Nem tudom. -kezdtem megint visítani. Valamiért annyira viccesnek találtam akkor.
Visszaemlékezés vége"

-Ne búslakodj már. -lökött oldalba Dylan.

-Pipáljuk ki a dolgokat a bakancslistádról. -adta az ötletet Anne,
-Igazad van, azt meg kellene csinálni, mindent ki kellene pipálni róla. -bólogattam és előkerestem a telefonomról.

"Hangosan énekelni az utcán
Hülyét csinálni magamból egy kávézóban
Fehérneműben fürdeni a tengerben
Mókusokkal harcolni
Random srácokkal számot cserélni
Kézen állni az utcán"

-Akkor csináljuk ilyen sorrendben. -mondta Dylan

Elindultunk egy forgalmasabb utca irányába, addig kigondoltuk, hogy melyik dalt fogjuk énekelni, amíg futunk.A No type című számra esett a választásunk, mivel annak nem nehéz a szövege és nem nagyon kell énekelni azt. Elkezdtünk futni és torkunk szakadtából énekeltük a dalt. Közben egy csomószor elröhögtük magunkat és nem is tudtuk a teljes szöveget.Ahogy egy forgalmasabb utcára értünk egyre hangosabban énekeltünk.Az emberek megbámultak minket,volt amelyik be is szólt nekünk de minket nem érdekelt.Szinte már üvöltöttük a zenét.Ahogy vége lett a számnak,megálltunk és nevetve próbáltuk helyreállítani a légzésünket. 

-Mi a következő?-kérdezte zihálva Dylan

-Hülyét csinálni magamból egy kávézóban.-olvastam fel a következőt

-Starbuck's?

-Ne..Ott túl sokan ismernek..

-Épp ez benne a poén.Ugyan már Jess..Nem lesz semmi.-biztatott Anne

-Oké.Úgyis ez az utolsó napom.Akkor legyen legalább emlékezetes mindenki számára.

-Így van.-vigyorogtak mind a ketten

Felfogtam a hajamat egy laza kontyba mivel már eléggé melegem volt.Közben elindultunk a kedvenc kávézóm felé.

-De milyen sztorival akarsz hülyét csinálni magadból?-állt meg a bejárat előtt Anne

-Azt bízd ide.-vigyorogtam-Nektek csak annyi a dolgotok,hogy elkiabáljátok magatokat,hogy "figyelmet kérünk" és mindig igazat adtok nekem.

-Igen is kapitány.-szalutáltak mindketten

Elmosolyodva nyitottam ki az ajtót és bementem.Ahogy Dylanék becsukták maguk mögött az ajtót elkiáltották magukat.

-Egy kis figyelmet kérünk!A barátnőnk szeretne valamit mondani!-kiabálták

A pulthoz sétáltam és elkezdtem hangosan beszélni.

-Üdvözlöm önöket a Starbuck's kávézóban.Egy nagyon fontos hírt szeretnék közölni önökkel,veletek.Az imént hallottam,hogy Los Angelest ellepték a törpék.Igazi törpék és nem olyan aranyosak mint a hupikék törpikékben.Sokkal gonoszabbak.A gyerekeknek és az idősebbeknek kell nagyon vigyázniuk mivel mindenkit át akarnak változtatni törpékké.A gyerekeket befogják mindenféle munkákra,az idősebbeket pedig arra kényszerítik,hogy ők is változtassanak át minél több embert törpévé.Az a helyzet,hogy a törtpék lassan átveszik az uralmat egész Amerika felett.New York,Chicago már a törpék uralma alatt van.A következő célpont mint az előbb is mondtam Los Angeles.Szóval kérem nagyon vigyázzanak magukra,a gyerekeikre és bármilyen családtagjaikra.Köszönöm a figyelmet!-hajoltam meg és kisétáltam az ajtón

Hallottam ahogy bent a vendégek elkezdenek veszekedni Dylanékkel,hogy miért hordok én össze ilyen hülyeségeket és miért ijesztgetem a kisgyerekeket.Mikor kijöttek a barátaim nevetve kezdtünk el rohanni.A következő célpont a tengerpart volt,így oda mentünk.

-Fehérneműben kell fürdeni ugye?-kérdezte Dylan

-Igen.Szerencse,hogy fekete fehérnemű szettet vettem fel és nem fehéret.-mondtam nevetve 

Mind a hárman levetkőztünk és a homokban hagytuk a cuccainkat.

-Mehet?-kérdeztem és elindultunk a víz fele

Ahogy elérte a bokánkat a víz mindketten megszólaltak.

-Mehet.-kiabálták és elkezdtünk befutni a vízbe. A vízbe gázolva merültünk el benne. Kicsit hidegebb volt, mint korábban, de egyáltalán nem volt kibírhatatlan. Nevetve jöttünk fel a víz alól, teljesen átnedvesedve. Lefröcsköltüktük egymást és a körülöttünk levőket, bár ők nem viselték túl jól a dolgot. A sok sikítozó anyuka és pláza picsa, akik nem akarták, hogy vizes legyen a hajuk és elfolyjon a sminkje haragosan néztek ránk. Nagyjából fél óra múlva mentünk ki a vízből a partra. Miután megszárítkoztunk, megnéztem a listát.

-Most menjünk mókusokkal harcolni. -mondtam és gondolkodtam, hogy hol van legközelebb park. Mikor eszembe jutott, hogy van egy 5 utcányira tőlünk, arra vettük az irányt. 

-Ez amúgy mire is jó? -kérdezte bátortalanul Anne. 

-Egy kis móka lesz csak, nyugi. Senki nem fog megsérülni a mókusok közül sem. -nyugtattam és sétáltunk továbbra is a park irányába. Út közben megálltuk egy boltnál és vettünk egy nagy csomag sótlan földimogyorót, hogy ne kavicsokat dobjunk el. Leültünk egy padra és magunkhoz csalogattuk őket. Annyira aranyos kis állatok, de sosem szerettem őket, olyan sunyi kinézetük van. Nem lehet bennük megbízni. Legalábbis ez az érzésem velük kapcsolatban. Meg olyan szelídnek tűnnek, aztán hopp.. megharap és mehetsz a kórházba hogy tetanuszt kapj veszettség ellen. Visszatérve a mai tervhez, kicsit félek hogy megharapnak, bár remélem nem így lesz. Mikor már voltak néhányan körülöttünk, elkezdtük őket dobálni a mogyoróval, amit vettünk. Elég viccesen nézhettünk ki, de nem igazán érdekelt minket. Némelyik megtépte a hajunkat vagy a ruhánkat, de semmi mást nem. A végén már egy igazi harc lett belőle, a mókusok el akarták lopni a mogyorót, persze mi ezt nem hagytuk nekik. Hangokat is adtunk ki hozzá, aminek a néhány paddal arrébb ülő néni nem kifejezetten örült, de az már nem a mi dolgunk. Kiabáltunk velük és sikítoztunk, mikor próbáltak megtépni. Egyre többen kezdtek odagyűlni a mókus családból, ezért elmentünk onnan. Mikor belefáradtunk a nevetésbe, megnéztem a következő pontot a listámon. 

-Na mi a következő? -nézett rám legjobb barátnőm.

-Random srácokkal kell beszélni és telefonszámot kell cserélni velük. -mondtam. 

-Akkor ezt egyedül kell csinálnod. -vágta rá Dylan.

-Miért? -nézte rá bociszemmel Anne.

-Mert van barátod? -húzta fel a szemöldökét.

-De ez csak egy ártatlan játék. -biggyesztettel le alsó ajkát és megpuszilta barátjának az ajkait. Mosolyogva nézett rá és felsóhajtott.-Legyen. -bólintott rá a dologra. Elvigyorodtam és elkezdtem keresni 2 helyes srácot magunknak. Sétálgattunk közben, hogy találjak megfelelő embereket a feladathoz. Kiszemeltem magunknak kettő húsz év fölötti srácot, akik kifejezetten helyesek voltak és kulturáltnak tűntek. Megfogtam Anne kezét és úgy sétáltunk oda, mintha természetes lenne. Mosolyogva mentünk oda hozzájuk.

-Sziasztok. -mosolyogtam rájuk. Mind a ketten végigmértek minket és elmosolyodtak.

-Üdvözlet a csinos hölgyeknek. -nézett hol Anne-re, hol rám egy lágy mosollyal az ajkain. -Miben segíthetünk?

-Gondoltuk csatlakozunk hozzátok. Persze csak ha nem baj. -csavargatta Anne a haját.

-Ilyen szép lányok soha sem zavarnak minket. Meghívhatunk titeket egy fagyira? -kérdezte a barna hajú srác, hisz egy fagyizó előtt álltunk.

-Még a neveteket sem tudjuk. -jegyeztem meg.

-Én Tyler vagyok, -mondta a barna hajú -ő pedig Anthony. -mutatott a mellette álló szőke srácra.

-Ő Anne, a legjobb barátnőm, én pedig Jess vagyok. -mutattam be magunkat. -Örvendek a szerencsének. -mosolyogtak. -Most már elfogadjátok a fagyit?

-Most már igen. -nevettem. Mindegyikünk kért magának, közben beszélgettünk. Mikor megettük, telefonszámot cseréltünk és elköszöntünk tőlük, majd visszamentünk Dylanhez.

-Mi is az utolsó pont? -kérdezte.

-Kézen állni az utcán. -olvastam el. -Ami azért vicces, mert nem tudok kézen állni. -nevettem fel.
-Nem baj, majd mi segítünk neked. -vigyorgott legjobb barátom. Nem volt túl biztató, ez nem a megnyugtató mosolya volt, hanem az ördögi.
-Mit tervezel? -kérdeztem összeszűkült szemekkel.
-Én? -mutatott magára. -Ugyan, semmit. -rázta a fejét nevetve. -Na de siessünk, mert már kezd lemenni a nap. -sürgetett. 

-És hol csináljuk?
-Te hol szeretnéd? -kérdezte Anne.
-Nekem teljesen mindegy, ma már így is hülyének néztek elegen, ez nem oszt, nem szoroz. -vontam vállat.
-Akkor itt is jó szerintem.
-Rendben. -bólintottam. -De fogjatok meg.. -mondtam kissé félve. Csak bólogattak mind a ketten és mikor fellendültem, elkapták a lábam. Nagyon fura volt és fel is sikkantottam kicsit. Kezdett a fejembe szállni a vér egy idő után, ezért kapálózni kezdtem, mire leengedtek.
-Na milyen volt? -mosolygott Anne.
-Azt hittem, meg fogok halni, de attól függetlenül nem volt rossz. -vontam meg a vállamat. -Szerintem menjünk haza. Mármint hozzánk haza. -mondtam. Mindketten beleegyeztek, ezért visszasétáltunk a házba. Megint elfogott a szomorúság és elárasztottak az emlékek, de nem hagytam, hogy rossz kedvem legyen, ki akartam használni az összes percet, amit még velük tölthetek.
-Mikor megy a géped? -kérdezte Dylan.
-Ha jól emlékszem, hajnali kettőkor fogunk indulni a repülőtérre, szóval lassan aludnom kellene..
-Akkor menjünk? -húzta a száját Anne.
-Nem, még maradjatok. -kértem. Felmentünk a szobámba és leültünk az ágyamra. Beszélgetni kezdtünk minden eddig történt dologról, ami egymáshoz köt minket. Annyira szeretek velük lenni, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni, Egyszerűen ők a mindenem, ők tettek azzá aki vagyok és nem akarom őket elveszíteni. Tudom, hogy egy ideig tartjuk majd a kapcsolatot, de nekem nagyon oda kell figyelnem az ottani dolgokra. Új emberek, új környezet és új tanítási rendszer is. Talán még azt lesz a legkönnyebb megszokni, de akkor is egy hatalmas változást jelent számomra ez az egész költözéses történet. Nagyon gyorsan eltelt a mai nap, főleg ez az idő, amíg nálunk beszélgettünk. Nem érzékeltem az idő haladását és ez az egészben a legrosszabb. Azt vettem észre, hogy szedték össze a cuccaikat.
-Mentek is? -szomorodtam el.
-Mennünk kell, hagyunk aludni, holnap nagyon korán kelsz. -mondta Anne és pityeregve hozzám bújt. Nálam is eltört a mécses és zokogni kezdtem. Úgy öleltem, mintha az életem múlt volna rajta. Dylan is csatlakozott hozzánk és átölelt mind a kettőnket.
-Hívj, amint megérkeztél. Nem érdekel hogy mennyi az időeltolódás. -mondta legjobb barátom. Könnyes búcsút vettünk egymástól és beszálltak a taxiba, amit hívtak maguknak. Mikor elhajtottam és felmentem a szobámba. Nem foglalkoztam a tusolással, bedőltem az ágyamba és sírtam. Annyira belefáradtam a sok sírásba, hogy elaludtam.

15.rész

Sziasztok^^

Meghoztam nektek a 15. részt:)

Hatalmas köszönetet szeretnénk küldeni nektek.Túl lépte a blog a 2600-as megtekintést.Köszönjük szépen,hogy ennyien olvassátok amiket ide írunk nektek,bár Annától még csak 2 részt olvashattatok,de azt is rengetegen elolvasták.

Szóval köszönjük szépen.

Nem húzom is húzom tovább az időt.

Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. 

Ja és még annyi lenne a kérésem,hogy ha elolvastátok a rész hagyjatok magatok után nyomot.

Jó olvasást.💙 

Hatalmas ölelés 

Szandi xx

Előző részből:

"Teljesen kiborultam. Nehezen, de lementem a nappaliba, ahol mamáék a kanapén ültek. Nem emlékszem már, hogy mit mondtam nekik, vagyis inkább kiabáltam, de szerintem jobb is, hogy annak a helyén csak egy fekete folt van."

Üveges tekintettel néztem a nagyiékra. Láttam a nagyi száját ahogy mozog és hallottam is a hangfoszlányokat de nem tudtam felfogni,hogy mint mond. Vagyis inkább nem jutott el a tudatomig. Nem törődve vele kimentem a konyhába és magamhoz vettem egy üveg bort. Nem akartam még egy üveg erőset meginni.Visszamentem a szobámba és magamra zártam az ajtót.Bekapcsoltam a gépemet és kapcsoltam magamnak valami zenét.Mivel halknak találtam,így bekapcsoltam a szobám sarkaiban található hangfalakat és feltekertem max hangerőre.Az ágyra vetődve kényelmesen elhelyezkedtem.A hátamat az ágytámlának döntöttem és a boros üveget a kezembe véve próbáltam kihúzni belőle a dugót.10 percembe telt mire kihúztam belőle.Hatalmas kortyokkal kezdtem el elpusztítani az üveg tartalmát.A whiskey már megtette a hatását,ez csak egy kis ráadás volt.
1 órán belül elfogyott a bor utána pedig csak feküdtem az ágyon és hallgattam a fülsüketítően hangos zenét.Forgott velem az egész világ de ha ez nem lett volna elég hányingerem is volt.
Felugrottam az ágyról és kifutottam a fürdőbe.A wc fölé hajolva adtam ki mindent magamból.A végén már csak öklendeztem de nem jött semmi és ez volt a legrosszabb.Még mindig hányingerem volt de hányni nem tudtam.. Leültem a járólapra és a homlokomat a csempének támasztottam.Jól esett a felhevült testemnek a csempe hűvössége.
Mikor már minden erőmet összeszedtem ahhoz,hogy fel tudjak állni ajtónyitódást hallottam.
-Jess!-hallottam meg a papa hangját-Jézusom.Jól vagy?Mi történt?
-Jól vagyok. Csak ne kiabálj.Szét szakad a fejem.-morogtam és felálltam
A csaphoz sétáltam,hogy kiöblítsem a számat.Pár öblítés után még mindig éreztem azt a borzalmas ízt a számban,így jobbnak láttam ha fogat mosok.Levettem a fogkefémet és a fogkrémet a polcról.Nyomtam a fogkrémből a fogkefémre,majd elkezdtem dörzsölni a fogamat.
-Mire van szükséged?Hozzak gyógyszert?-szólalt meg újra a papám
-Magányra.-mordultam rá mikor végeztem a fogmosással
Elpakoltam a dolgokat és visszamentem a szobámba.Éreztem azt a borzalmas alkohol szagot a levegőben.Kinyitottam az ablakot és az ajtót is nyitva hagytam,hogy kiszellőzzön a szobám.Amíg szellőztettem addig újra nekiálltam a cuccaimat elpakolni.Annyira dühös voltam rájuk.Mégis mi a francért kellett nekik szétrombolni a szekrényemet?Azt hitték ha minden ruhámat kiszórják akkor megtalálnak engem a szekrény alján kuporogva vagy mi?Összehajtogatni nem volt kedvem,így csak visszadobáltam őket a szekrénybe.Az utolsó pár ruhadarabot szedtem fel a földről amikor elkezdtem szédülni és minden elsötétült.


~Másnap reggel~


Iszonyatos fejfájással ébredtem fel.Mikor kinyitottam a szemeimet eléggé meglepődtem a látványtól.Csupasz fehér falakkal találtam szembe magam.Sehol az íróasztalom,a szekrényem,a fotóim.Ahogy megéreztem a fertőtlenítő és a hipó szagát rögtön rájöttem,hogy hol vagyok.Kórházban.De,hogy kerültem én ide?Semmi bajom nem volt.Tuti megint a nagyiék miatt vagyok itt..A fejfájásom még mindig nem múlt el,így megnyomtam a nővérhívót.Nem telt el 1 perc sem már nyílt is az ajtó.
-Mire van szükséged?-szólalt meg a nálam kb 6 évvel idősebb nővér
-Fájdalomcsillapító.-válaszoltam
Bólintott majd kiment és becsukta az ajtót.Pár perc múlva egy dobozzal tért vissza.A kezembe adta az apró rózsaszín gyógyszert és egy pohár vizet.Bevettem majd a poharat visszaadtam neki.
-Nem tudod véletlenül,hogy miért vagyok itt?-kérdeztem
-Alkohol mérgezésed volt.Még jó,hogy este nem vettél be semmilyen gyógyszert különben nagyobb bajod is lehetett volna.
-Mikor hoztak be?
-Nem tudom.Nekem nem rég kezdődött a műszakom.Az éjszakás nővér pedig már elment.
Bólintottam.
-Itt vannak kint a nagyszüleid.Beengedhetem őket?
Megint bólintottam.Nem szólt semmit csak kinyitotta az ajtót.A nagyiék bejöttek a nővér pedig kiment.
-Hogy vagy?-ült le az ágy mellett lévő kis székre a nagyi
-Túl élem.
-Eléggé megijesztettél minket.Főleg amikor ájultan találtalak a szobádban.Azt hittük valami nagyobb bajod lesz de szerencsére megúsztad egy alkohol mérgezéssel.Ugye tudod,hogy ebből komolyabb bajod is lehetett volna?-kezdett el kioktatni a papa
-Jaj ugyan már.Ne tegyetek úgy mintha érdekelne titeket az,hogy milyen az egészségem.Hiszen még az sem érdekel titeket,hogy tönkreteszitek az életemet.
-Egyáltalán nem tesszük tönkre.Sőt.Jót fog tenni neked a környezet változás.Szerzel majd magadnak új barátokat,új élményeket.
-De nem akarok új barátokat.Nekem Anne és Dylan kell.Nélkülük nem megyek innen sehova.Márpedig őket a szüleik nem fogják a tanév kellős közepén átíratni Angliába csak azért mert én elköltözöm.Szóval sikeresen tönkretettétek az életemet.Nem beszélve Markról!Végre találtam magamnak egy olyan fiút aki viszont szeret és nem ver át.Erre nektek mi az első lépésetek?Az,hogy eltiltotok tőle azzal az indokkal,hogy amióta vele vagyok teljesen kifordultam magamból.Csak úgy közlöm veletek,hogy ez nem Mark miatt van.Hanem az miatt,hogy el akartok választani azoktól akiket igazán szeretek.Ja és a legfontosabb.Mi lesz anyuékkal?Hm?Hogy fogok kimenni hozzájuk a temetőbe?Hogy fogok gondoskodni a sírjukról?Hogy mindig legyen rajta friss virág és,hogy tiszta és ápolt legyen?Minden héten hazarepülök Londonból vagy,hogy képzeltétek el?Magyarázzátok már el nekem,hogy ezt az egész helyzetet ti,hogy a francban képzeltétek el?Érettségi előtt 4 hónappal akartok átíratni egy teljesen új és másik iskolába?Mi van ha fel sem vesznek abba az osztályba?Újra kell járnom a 12.-et?
-Már felvettek.Tegnap jött az értesítés.2 hét múlva lesz az első tanítási napod ott.-vágott a szavamba a nagyi
-Hát ez remek.-forgattam meg a szemem-Nekem erről mégis mikor akartatok szólni?Hm?Vagy ezt is az utolsó pillanatban akartátok közölni velem?
-Na most már elég legyen!-állt fel dühösen a papa-Hogy beszélhetsz így velünk?Amióta apádék meghaltak folyamatosan gondoskodunk rólad,hogy legyen hol laknod,legyen mit enned,legyenek ruháid és ez a hála?Értsd már meg,hogy mi csak neked akarunk jót!Angliában sokkal nagyobb esélyeid vannak a jó munkára mint itt Los Angelesben. Hidd el nekünk is elég nehéz lesz itt hagyni mindent,de ha most nem lépjük meg akkor később lehet,hogy késő lesz már!-kiabált.
Meglepődtem azon ahogy a papa beszélt. Amióta az eszemet tudom még soha nem hallottam őt kiabálni de még hangosabban beszélni se.Ő mindig az a nyugodtabb fajta volt.
-Uram! Kérem halkabban beszélgessenek. Ez egy kórház ahol betegek vannak.-nyitott ne a nővér aki az előbb is bent volt
-Elnézést kérünk. A férjem kicsit elengedte magát.-kért rögtön elnézést a nagyi
Kicsit?Konkrétan leordította a fejemet. Az ajtó kattanása jelezte,hogy a nővér távozott. A szobára kínos csend telepedett. Már én se tudtam mit mondani. Úgy látszik jobb lesz ha beletörődök abba,hogy másfél hét múlva itt kell hagynom az otthonomat. Lehet igazuk van és Londonban jobb munka lehetőségeim lesznek. De akkor is.. Mi van ha ott nem fogok tudni beilleszkedni abba a társaságba? Nem akarok megint az a lány lenni akit kiközösítenek.
-Sajnálom..-nyögtem ki pár perc után
A nagyiék kíváncsian néztek rám jelezve,hogy folytassam. Sóhajtottam és tovább beszéltem.
-Sajnálom,hogy ilyen bunkó módon viselkedtem veletek. Nem érdemeltétek meg. Én csak.. Nem akarok megint kiközösített lenni. Mert tudom,hogy ez lesz. Én leszek az új lány akinek nem lesznek barátai. Olyan nehéz volt itt is beilleszkednem. Pedig ez a város az otthonom!-fejeztem be a mondanivalóm
-Félsz?-kérdezték egyszerre
-Igen.-bólintottam-Félek,hogy ha elköltözünk elfogok távolodni Annetől,Dylantől és Marktól. Nekem csak ők és ti vagytok. Senki más nincs..-kezdtem el könnyezni-Érzem ha elköltözünk elfogunk távolodni és ők szép lassan elfelejtenek engem. Marknak lesz egy új barátnője és Dylanék is találnak egy új barátot a helyemre. Én pedig egyedül maradok..
-Ha igazán szeretnek téged akkor nem fognak elfelejteni és ők is mindent meg fognak tenni annak érdekében,hogy ne távolodjatok el egymástól.
Igaza van a nagyinak. De mégis úgy érzem,hogy ha eltávolodunk egymástól én leszek a hibás. Mert én költözök el és nem ők. Elvettem a zsepit amit a papa adott és megtöröltem a szememet. Észre se vettem,hogy sírok csak akkor amikor a papa felém nyújtott egy zsepit.
-Mikor mehetek haza?-tereltem el a témát
-Meg kell várnunk a zárójelentésedet és utánna.
-Hoztatok nekem tiszta ruhát? Vagy abban megyek haza amiben behoztak?
Szó nélkül felém nyújtotta a nagyi a táskámat ami eddig a földön hevert. Köszönésképp bólintottam és bementem a fürdőbe,hogy rendbe hozzam magam. Mivel a zuhanyzó eléggé gusztustalan volt inkább nem zuhanyoztam le. Levettem azt a ruha féleséget ami eddig rajtam volt és felvettem a tiszta fehérneműimet. Felvettem egy fehér trikót,egy szaggatót farmert és a converse cipőmet. Volt még a táskában 2 darab ing. Egy fekete fehér kockás és egy piros kockás. Kivettem a fekete fehéret és a derekamra kötöttem. A hajamat kifésűltem és copfba kötöttem. Megmosakodtam és a fogamat is megmostam. Mikor végeztem a táskával a kezemben mentem ki a fürdőből.
-Kész van már a zárójelentés?-néztem a nagyiékra
-5 perc. Addig menj le a büfébe és egyél valamit
Bólintottam. Elvettem a pénzt amit felém nyújtott és kimentem. Ahogy odaértem a lifthez megnyomtam a gombot és vártam. Már vagy 5 perce álltam ott amikor az egyik nővér közölte velem,hogy nem jó a lift. Remek.. Hamar megtaláltam a lépcsőt,így azon keresztűl lejutottam a földszintre. A büféhez sétálva megálltam a pékáruk előtt és nézegetni kezdtem,hogy mit vegyek. Végül egy sajtos pogácsa mellett döntöttem,mellé pedig kértem egy tejes kávét. Leültem egy asztalhoz és nekiálltam reggelizni.
Evés közben figyeltem a körülöttem lévő betegeket. Megpillantottam egy alig 6 éves kislányt, aki kerekesszékben ült. Majd' megszakadt a szívem, mikor megláttam szegényt. Annyira rossz volt nézni, szívem szerint helyet cseréltem volna vele feltétel nélkül, hogy neki jobb legyen. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy a nagyiék csatlakoztak hozzám az asztalnál.
-Mehetünk kincsem?-kérdezte papa
A tálcámat letettem a kijelölt helyre, miután megittam az utolsó kortyokat is a pohárból, majd visszamentem.
-Mehetünk.-bólintottam és vártam őket
Együtt hagytuk el a kórház területét és elindultunk a parkolóba. Mikor megláttam a kocsit, odamentem és miután kinyitották, beszálltam. Hátra ültem és a fejemet az ablaknak döntöttem. Néztem ki az ablakon és amíg ők beszéltek, én visszaemlékeztem a kórteremben lezajlott eszmecserére. Nem akarom itt hagyni a szüleim sírját. Tudom, hogy senki sincs rajtunk kívül, aki ápolná és rendben tartaná, ezért sem akarok elmenni. Ők hozzám tartoznak és így olyan, mintha kiszakadna belőlem egy részem. Hová fogok menni, ha csak egy kis magányra vágyom majd? Hová menekülök majd, ha azt akarom, hogy valaki csak meghallgasson és ne szóljon közbe? Londonban nem lesz ilyen hely, ott az egész életem lesz a magány. Legalábbis egy ideig bizos.
-A temetőbe akarok menni.-jelentettem ki határozottan
Nem érdekelt, ha valakinek a szavába vágok, csak oda akartam menni.
-Miért? -kérdezték egyszerre
Nagyi hátra fordult gyanakodva, papa pedig a visszapillantóból nézett rám.
-Mert ki szeretném használni ezt a kevés időt, amit még itt tölthetek..-mondtam halkan
-Rendben kincsem. -mondta papa és elindultunk oda
Út közben megálltunk a virágboltnál, majd tovább mentünk. Anyu kedvenc virágát vettem, vörös rózsát. Mikor oda értünk, kiszálltam a kocsiból és visszafordultam hozzájuk.
-Majd hívlak titeket, ha végeztem.-mondtam és bementem a kapunk
Szerencsére kevesen voltak és senkit nem ismertem, így nyugtom lehetett. Odamentem a sírhoz és nekiálltam rendbe tenni azt. Közben elkezdtem nekik mondani, hogy mi történt velem azóta, hogy utoljára itt voltam. Nem érdekelt, hogy akik elmentem mellettem, dilisnek néztek, én így vezettem le a feszültséget. Valaki cigizik, valaki az öklével üti a falat, én a halott szüleim sírjához beszélek. Mikor letisztítottam a fekete gránitot és az elhervadt viragok helyére friss, bimbózó rózsákar helyeztem a vázába, késznek nyiválnitottam. Leúltem a sírral szembe és mindem szegletét próbáltam az eszembe vésni.
Végigsimítottam a fejtámlán és a rá vésett betűkön,számokon. Tudom,hogy nem csak úgy emlékezünk meg egy halott családtagról,hogy mindig kijárunk a sírjához. A szívünkben ő(k) örökre ott maradnak és minden nap emlékezhetünk rájuk. A mosolyukra,a hangjukra,az arcukra. Mindenre amit velük átéltünk. De mégis nehéz lesz itt hagynom ezt a sírt. Végigsimítottam anya nevén és eszembe jutott egy emlék.

"-Vissza emlékezés:
4 hónapja jártam már iskolába. Ma is sírtam amikor anya otthagyott de ahogy megláttam Dylant egyből jó kedvem lett.
-Szia.-köszöntünk egyszerre és megöleltük egymást
Leültünk a helyünkre és beszélgettünk amíg be nem csengettek. Bejött az osztályfőnökünk és ülésrendet kezdett csinálni.
-Remélem minket nem ültetnek el.-súgta oda halkan Dylan mikor Mrs.Fitz nem figyelt
-Jessica Tomlinson gyere ide a második padba.-nézett rám a szemüvegén keresztűl
-Mrs.Fitz én nem szeretnék elülni. Dylan a barátom és mellette akarok ülni.-néztem könyörgőn a tanárnőre
-Túl sokat beszélgettek órán. Nem lehet. Ülj ide a második padba.
-Mrs.Fitz kérem..
-Azt mondtam ülj ide!-emelte fel a hangját
Összerezzentem. Nem szerettem,hogy ha valaki kiabál velem. Könnyes szemmel vittem előre a cuccomat és leültem.
A nap elég gyorsan eltelt. Boldog voltam amikor megláttam aput az ajtóban odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam.
-Apu apu képzeld. Kaptam egy ötöst.-mondtam boldogan
-Ügyes vagy hercegnőm. Miből kaptad?
-Tesiből.
Apa büszkén nézett rám.
-Elmenjünk fagyizni egyet?-mosolygott
-Igeeeen.-ugrándoztam
-Vissza emlékezés vége"

Megtöröltem könnyáztatta arcomat. Olyan boldogok voltunk. Annyira szerettük egymást anyuékkal. Nem voltunk minta család,mert veszekedtünk elég sokszor de nagyon szerettük egymást. Könnyeim sorban folytak végig az arcomon ahogy sorra eszembe jutottak az emlékek. Mint például a 10. szülinapom.

"-Vissza emlékezés:
Reggel izgatottan keltem fel. Kikászálódtam az ágyból és átfutottam anyuék szobájaba.
-Anyu apu.-kiabáltam és beugrottam az ágyba-Ébresztő!
-Miaz kicsim? Mi a baj?-nézett rám anyu
-10 éves lettem.-ugrándoztam
Mindketten elnevették magukat. Apu lehúzott az ágyra és magához ölelt. Hozzá bújtam és beszívtam jellegzetes mentolos illatát.
-Boldog szülinapot hercegnőm.-puszilt a hajamba
-Köszönöm apu. Szeretlek.
-Én is szeretlek téged hercegnőm.
Éreztem,hogy valami meleg az arcomra cseppent. Apura néztem.
-Miért sírsz apu?-kérdeztem és letöröltem a kezemmel a könnycseppjeit
-Olyan hamar eltelt ez a 10 év.. Mintha tegnap lett volna,hogy az orvos kihozott téged a karjaiban.-ölelt szorosabban-Annyira szeretlek hercegnőm. Már most büszke vagyok rád.
Könnyes szemekkel bújtam hozzá. Mikor elengedett anyut öleltem meg. Ő is sírt.
-Ti vagytok a világ legjobb szülei. Nagyon szeretlek titeket.-mondtam és mindkettejüket egyszerre öleltem meg.
Visszaemlékezés vége-"

Kivettem a táskámból egy zsepit. Letöröltem vele a könnycseppjeimet. Az a legrosszabb,hogy ilyenkor amikor már meghaltak a szüleid akkor jössz rá,hogy valójában mennyit is jelentettek számodra és mennyi mindent köszönhetsz nekik. Nincs annál rosszabb ha egy gyerek mindkét szülőjét elveszíti. Az egyiket is rossz de mindkettőt..
2 órát biztos,hogy kint voltam a sírnál. Épp a könnyáztatta zsepiket dobtam ki a közeli kukába amikor dörögni kezdett az ég és pár másodperc múlva elkezdett szakadni az eső. Visszafutottam a sírhoz a táskámért. Álltam még egy kicsit a sír mellett.
-Ígérem mielőtt még elmegyünk jövök még..-suttogtam könnyes szemmel
Újra végigsimítottam a fejtámlán és elindultam ki a kapu felé. Közben hívtam a papát. Szerencsémre itt voltak a közelben,így csak pár percet kellett várnom miután kiértem. Amint megállt az út szélén a kocsi kinyitottam az ajtót és behuppantam a hátsó ülésre.
-Mehetünk.-mondtam miután bekötöttem magam
-Minden rendben?-nézett rám a nagyi a visszapillantó tükörből
-Jól vagyok. Csak az emlékek..-sóhajtottam-Ugye kijövünk még mielőtt elmegyünk?
-Igen.
Bólintottam. A fejemet az ablaküvegnek döntöttem és lehunytam a szemem. Mikor legközelebb kinyitottam a papa épp akkor parkolt be a garázsba. Kiszálltam és felmentem a lépcsőn ami a nappaliba vezetett. Levettem a cipőmet és a lábtörlőre tettem,hogy ne vizezzek össze semmit. Felmentem az emeletre,be a szobámba. Vettem ki a fiókból tiszta fehérneműt,a szekrényből pedig egy cicagatyát,trikót és egy combközépig érő vastag pulcsit. Bementem a fürdőbe és megnyitottam a kádban a csapot. Levetkőztem,a vizes ruhákat a szárítóra tettem. A hajamat kiengedtem a copfból és beültem a kádba miútán megtelt vízzel. A telefonomat a kezembe vettem és bekapcsoltam a wi-fit. Rengeteg üzenetem jött Annetől és Marktól. Mindkettejüknek válaszóltam majd kapcsoltam be valami lassú zenét.Kényelmesen elhelyezkedtem és csak pihentem. Kizártam a külvilágot és csak a zenére,meg a meleg vízre koncentráltam.
Mikor már kezdett kihűlni a víz felálltam és leengedtem. Megnyitottam a vizet,hogy le tudjam mosni magamról a habot,meg hajat tudjak mosni. Ez még fél órát vett igénybe. Mikor végeztem kiszálltam a kádból és megtörölköztem. Felöltöztem majd a hajamat is megtöröltem és elkezdtem szárítani. Újabb 20 perc. Mikor már teljesen kész voltam kifésűltem és a telefonomat felkapva mentem ki a szobámba. Belebújtam a mamuszomba és lementem a nappaliba. Ránéztem a fali órára. 15:37-et mutatott. Ennyire gyorsan eltelt az idő?
-Hol van a nagyi?-néztem a papára
-Elment bezárni a kisboltot. Elég nagy vihar van kint és feleslegesen meg ne álljon ott Lucy.
-Értem.
Leültem a fotelbe és én is nézni kezdtem a tv-t. A kedvenc sorozatunk ment a tv-ben. Csendben,minden figyelmemet a tv-nek szentelve néztem.
Egymás után 4 részt adtak le,így az utolsó kettőt már a nagyi is velünk nézte.
-Tényleg sajnálok mindent..-mondtam rájuk nézve mikor vége lett
-Megértjük kincsem. De te meg azt értsd meg,hogy mi csak a javadat akarjuk. Nem akarunk mi neked olyan rosszat.-mondta a nagyi
Felálltam és mindkettejüket megöleltem.
-Ti vagytok a világ legjobb nagyszülei. Meg sem érdemellek titeket.-suttogtam
-Ne mondj ilyeneket. Igen is megérdemelsz minket. Neked is jár a boldogság.-nézett rám a papa miután elengedtem őket
-Nagyon szeretlek titeket.
-Mi is téged.
-Akkor ez azt jelenti,hogy nem vagyok eltíltva a Marktól?-kérdeztem óvatosan
-Azt.
Ugrándozni és tapsikolni kezdtem örömömben. Mikor lenyugodtam a nagyival kimentünk a konyhába vacsit csinálni. Másfél óra alatt kész lett. Megterítettem a nagyi tálalt és nekiálltunk vacsorázni. Ahogy mindenki végzett én bepakoltam a mosogatógépbe a nagyi pedig elpakolt. Egy ideig még beszélgettünk és azt is megbeszéltük,hogy holnap nekiállunk pakolni. Olyan 9 után elköszöntem tőlük és felmentem a szobámba. Kiültem az ablakba és néztem ahogy esik az eső. Írtam Marknak.
"Visszavonta a nagyi az eltíltást. Holnap nekiállunk pakolni. Átjössz segíteni?"
"Ez remek és igen."
"Rendben de akkor hozz pizsit is mert itt alszol. Megengedték a nagyiék:)"
"Egyre jobban imádom a nagyidékat. Viszont most megyek aludni. Jó éjt hercegnőm.💙"
"Jó éjt hercegem.💜"
Letettem a telefont. Még egy ideig néztem az esőt meg azt ahogy villámlik. Mikor elálmosodtam befeküdtem az ágyba és elaludtam.

14.rész

Sziasztok! :) 

Meg is hoztam a 14. részt^^

Remélem az eddigi részekkel együtt ez is elnyeri a tetszéseteket :3

További szép estét nektek!

Sok puszi és ölelés

Anna

Kint voltam egy teljesen ismeretlen utcán. Akár merre néztem, a környezet teljesen új volt a számomra. Csak az emberekről tudtam hogy kik. Ott volt Dylan, Anne és Mark. Oda akartam menni hozzájuk, de a lábaim egyszerűen nem akartak mozdulni. Lenéztem. Láttam, hogy lépek, de nem haladtam előre. Futni kezdtem. Szólongattam őket, hátha közelebb sétálnak hozzám. Messze voltak. Minden sötét lett, nem tudtam hová kerültem. Talán órák teltek el, mire megint világos lett. Ugyan az a 3 személy állt előttem. Úgy néztek rám, mintha soha nem találkoztunk volna. Nem értettem mi történt. A szemükbe néztem. Csupa fagyos tekintettel álltam szemben. Mark szemei sem csillogtam úgy, mint ahogy azt megszoktam.

-Mi van veletek srácok? Mark.. szerelmem.. én vagyok az.. –mondtam kétségbeesetten. Csak bámultak rám. Nem tudtam mit tegyek, kezdtem megijedni, de mozogni még most sem tudtam.

-Elhagytál minket. –mondta Anne.

-Mi van? –néztem rá furcsán.

-Elárultál bennünket. –csatlakozott Dylan.

-Minden a te hibád. –szólalt meg Mark.

-Miről beszéltek? Semmit nem csináltam. –ráztam meg a fejem.

-Itt hagytál minket, csak magadra gondolva.

-Mi nem is számítunk neked. –folytatták monoton hangon.

-Hazudtál nekem. Nem is szeretsz.

-Srácok.. hagyjátok abba. Ez hazugság. Nem az én hibám. –kezdtem sírni.

-Elhagytál minket.

-Elárultál bennünket.

-Minden a te hibád. –mondták folyamatosan. Nem tudtam közbeszólni, hogy megcáfoljam. Csak sírtam és befogtam a fülem. De abban a pillanatban minden hangosabb lett. A saját gondolataimat sem hallottam, olyannyira kiabáltak már a többiek. 

-Elég legyen.. –suttogtam a sírástól rekedt hangon.

Sírva keltem fel a rémálomból. Felültem az ágyon és sírtam.

-Mi van már? –morgott Anne.

-Semmi.. aludj csak. –suttogtam remegő hangon. Felkelt, mikor meghallotta a hangomat.

-Mi történt Jess? –ölelt meg. Hozzá bújtam és sírtam.

-Nem akartalak cserben hagyni titeket..

-Mi a fenéről beszélsz? –vonta fel a szemöldökét.

-Ugye tudod, hogy nem én akartam ezt? –zokogtam. Teljesen össze voltam törve.

-Rosszat álmodtál? –kérdezte a hátamat simogatva.

-Uhum.. –dünnyögtem és sírtam.

-Az csak egy álom Jess.. Ne sírj ilyen miatt.. Oké? –emelte fel a fejem hogy szemébe nézzek.

-Nem ígérek semmit.. –motyogtam és kezdtek lecsukódni a szemeim.

-Azt javaslom, hogy aludjunk. –mondta és a hátamra döntött.

-De nem vagyok álmos.. –mondtam és már félálomban voltam.

-Igen, látom. –mondta. Ez volt az utolsó amit hallottam azelőtt, hogy elaludtam volna.

Reggel beduzzadt és véreres szemekkel keltem fel. Anne már nem volt a szobában, de a táskája még itt volt. Nagy nehezen kikeltem az ágyból és lementem a konyhába reggeliért.

-Szép jó reggelt Csipkerózsika. –köszönt Anne, miközben kaját csomagolt maguknak az útra.

-Jobbat.. –morogtam álmosan. Leültem az asztalhoz és elém tett egy bögre kávét. Köszönetképp biccentettem neki. Tudja, hogy ha nem aludtam ki magam, akkor jobb ha nem cseszeget.

-Már jól vagy? –kérdezte óvatosan.

-Valamennyivel igen, de voltam már sokkal jobban is.

-Tehetek érted valamit? –kérdezte kedvesen és mellém ült.

-Nem tudsz, de köszönöm. –mondtam és beleittam a kávémba. Halkan szólt a rádió, ahol megszólalt a Goodbye my lover című dal, ami most pont nem jött jól nekem. Bekönnyezte és megint a sírás szélén álltam. Anne ezt észrevette, majd elkapcsolta.

-Nemsokára indulnunk kell és neked is suliba kell menned. -mondta.

-Sajnos tudom.. Amúgy.. –kezdtem bele.

-Igen?

-A hírekben is keresnek engem. Nem lesz nekem ebből gáz a suliban?

-Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. –simította meg a vállamat. –Szívesen maradnék veled, de tényleg el kell mennem. Tízórait tettem neked a hűtőbe.

-Köszönöm. És azt is, hogy legalább egy estét itt aludhattam.

-Tudod, hogy bármikor. –kacsintott rám. Dudáltak. -Mennem kell, írj, ha végeztél a suliban.

-Rendben. -öleltem magamhoz. Elment és nekem készülődnöm kellett, hogy ne késsek el a suliból. A fürdőben felkötöttem a hajam és egy nagyon alap sminket kentem fel magamra, majd felöltöztem.

 A vállamra vettem a táskámat és miután beledobtam a tízóraim, kimentem. Bezártam mindent gondosan és a pótkulcsot visszatettem a helyére. Elsétáltam a suliig, nem volt olyan messze innét. Az osztályban egyből rám szegeződött az összes tekintet.

-Hol van az én elszökött legjobb barátom? –jött oda hozzám Dylan.

-Itt vagyok, ha nem látnád. –morogtam.

-Ne legyél morci Jess. Hamar ráncos lesz a homlokod. –puszilt meg. Hozzá bújtam. –Hogy vagy? –érdeklődött hogylétem felől.

-Nem túl jól, bár most hogy látom a hülye fejedet, kicsit jobban vagyok. –mosolyodtam el halványan. 

-Na azért ám. –kacsintott rám és leültünk a helyünkre. -Nem kéne szólni, hogy jól vagy? -kérdezte Dylan.

-Nem! -vágtam rá egyből. -Suli után úgyis haza kell mennem. Ez a pár óra már teljesen mindegy. -mondtam neki és megvontam a vállam.

-Rendben, te tudod.

Bejött a tanár és elkezdte tartani nekünk az órát. Nem láttam még ma Markot, de nem akartam rákérdezni senkinél, nem akarom, hogy azt higgyék, ennyire tapadok rá. Egész nap nem csináltunk mást, csak beszélgettünk és beszélgettünk. Ja és beszélgettünk. Leginkább arról, hogy mi lesz velünk, miután én elmegyek. Egyikünk sem akart ebbe bele gondolni, de sajnos ez ellen nem lehetett mit tenni. A nap hamar eltelt, többen odajöttek hozzám, hogy megkérdezzék mi történt és hogy jól vagyok-e. Természetesen senkinek sem mondtam el a teljes igazságot, csak az tudja, akinek tényleg köze van hozzá. Iskola után Dylan haza vitt engem, bár nem szívesen jöttem vissza. Óvatosan mentem be a házba.

-Van itthon valaki? -kérdeztem nem túl hangosan.

-Jessica Tomlinson! Hol a fészkes fenében voltál az elmúlt napokban?! -kérdezte nagyi mérgesen.

-Itt és ott. -vontam meg a vállamat és bementem a konyhába.

-Figyelj rám, hogyha hozzád beszélek! -jött utánam. Soha nem volt még ilyen mérges, ez kissé meglepett.

-Figyelek. -mondtam de közben kaját kerestem.

-Hol voltál?

-Marknál és Anne-nél. -mondtam lazán.

-Hát ez egyszerűen remek! Mi halálra aggódtuk magunkat érted, nem tudtuk, hogy élsz-e még egyáltalán vagy sem! Gondolkodtál egyáltalán?!

-Igen, gondolkodtam. -válaszoltam félvállról.

-Rendben. Akkor most gondolkodj azon, hogy el vagy tiltva Marktól! Csak a bajt hozza rád! Amióta együtt vagytok, teljesen kifordultál magadból! Nem vagy önmagad Jessica! -kiabált velem még mindig. Lesokkoltam. Nem tudtam erre mit reagálni. Nem.. nem tilthat el tőle.. ez egyszerűen nem lehet.. Mondogattam magamban ezt, mint egy mantra.
-Ezt nem teheted, nincs jogod ehhez. -jelentettem ki határozottam. Vagyis csak annak akartam mutatni magam, kissé sem voltam az.

-Dehogyisnem. Én vagyok a gyámod és amíg az én házamban laksz, azt kell csinálnod, amit mondok neked! -mondtam emelt hangon.

-Tényleg arra játszotok papával, hogy elcsesszétek az életemet! -akadtam ki teljesen.

-Nem ezt akarjuk fogd már fel édes lányom! De akkora problémát csinálsz mindenből! Mindent megadunk neked, amire csak szükséged van! Most pedig irány a szobád, nehogy olyat mondjak, amit megbánok majd később. -mondta idegesen. Dühtől fújtatva mentem fel a szobámba. Ideges és összetört voltam egyszerre. Amint felértem, írtam Marknak.

"Milyen napod volt?"

"Egész jó, bár hiányoztál nagyon hercegnő..Neked milyen napod volt?"

"Szar.."

"Mi történt hercegnő?"

"El lettem tiltva tőled.. :( "

"Hogy hogy? :o "

"Az eltűnés miatt.."

"Majd Skype-on vagy telefonon beszélünk. És ha kell, beszökök hozzád."

"Nem akarok még nagyobb bajba keveredni, át kell gondolnom a dolgot.. "

"Rendben, majd írj ha már tudod, mi legyen <3 "

Erre már nem válaszoltam semmit. Majd írok neki valamikor.. Tudom, hogy el fogom veszíteni, de félek.. Tudom, hogy nekem kell majd szakítanom vele. Pakolni kezdte a szobámban, minden szét volt túrva. Nem értem minek kellett a cuccaim között turkálni, semmi közük hozzá.. De hát már nincs mit tenni.. Pakolás közben megtaláltam azt az üveg vodkát, amit még tavaly kaptam, csak akkor nem akartunk belőle inni, aztán meg nem tudtam, hogy hova tűnt. Kaptam az alkalmon, úgyis szükségem volt erre, kellett a kikapcsolódás. Letekertem a kupakját az üvegnek és beleittam. Nem éreztem a hatását, ezért egyre csak ittam és ittam belőle. A fele már elfogyott, mikor kezdtem szédülni és émelyegni. Megpróbáltam felállni, de nem mentem vele sokra, hamar visszahuppantam az ágyra.Forgott velem a világ, de jelen helyzetben ez volt a legkisebb gondom. Írtam Anne-nek, de ki is töröltem az üzenetet, nem tudtam normálisan írni. Nem akartam, hogy esetleg ezen aggódjon amíg pihennie kellene. Tovább iszogattam egyedül. Teljesen kiborultam. Nehezen, de lementem a nappaliba, ahol mamáék a kanapén ültek. Nem emlékszem már, hogy mit mondtam nekik, vagyis inkább kiabáltam, de szerintem jobb is, hogy annak a helyén csak egy fekete folt van.